A letelepült kun nép története
A IX.-X. században az Altajtól nyugatra az Isim és a Tobol folyó mentén éltek a Kipcsak törzsek valamint a Balhas tótól északra a velük rokon Kimekek akikkel törzsszövetségbe léptek a Kunok, így ezután már együttesen nyomultak Szír-darja felé. Később a mongol nyelvű Kitajok támadása miatt vándorolni kezdtek.
A kutatók biztosan nem tudják kijelenteni, hogy a forrásokban szereplő qun nép azonos a Magyarországi kunok őseivel. Az azonban bizonyos, hogy a XI. században, újabb török törzsek érkeztek a területre, akik törzsszövetségbe lépvén a kipcsak törzsekkel 1030-1050 között létrehozták a nagy Kun birodalmat (Cumania), melynek területe, már egészen a Volgáig terjedt.
Az egyre fokozódó mongol előretörés miatt a Kunok szövetségbe léptek az oroszokkal, ám ezzel sem értek el semmit, mert a 1223-as Kalka –menti ütközetben megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesített sereg. 1238-ban a mongol horda ismét támadásba lendült ellenük. A kun vezérnek, Kötöny kánnak bebocsátást kellett kérnie a magyar királytól, hiszen már más segítségre nem számíthatott. S az engedély megadása után népe maradékával elindult Magyarország felé. Kapcsolatuk velünk, a Magyarokkal mégsem ekkor kezdődött el. Sőt, első találkozásunk alkalmával nem igazán baráti viszonnyal mutatkoztak be. A könnyű zsákmány reményében betörtek az ország területére 1091-ben. Kapolcs vezetésével a bizánciak oldalán a besenyők ellen indultak nagy sereggel a Balkánra. Végigrabolták Erdélyt, Bihart és a Tisza Vidékét. Dúlásuknak Szent László vetett véget a Temes folyónál. Ezután a zsákmányoló portyáik alkalmával, már messze elkerülték az országot. A második találkozásunk már sokkal békésebben zajlott le. IV. Béla 1239 húsvétján ünnepélyes keretek között személyesen fogadta Kötöny kánt legyőzött seregével és népének életben tagjaival az ország határán. Ezen eseményről a tatárjárás krónikása, Rogerius kanonok készített feljegyzést.
Béla király az ország keleti felén kívánta letelepíteni őket nem titkolván el előlük a szándékát. Királyunk úgy gondolta, hogy a lovas harcmódot folytató kun nép az egyre növekvő tatár fenyegetéssel szemben védelmet nyújthat országunknak, mint a magyar haderő része.
Ám befogadásukkal IV. Béla magára vonta a mongolok haragját, ezzel okot adva országunk megtámadására. Mindezen felül a magyar vezető réteg sem nézte jó szemmel befogadásukat, mivel a kunok még mindig a nomád állattartó életformát követték. Ez önmagában nem lett volna baj, csakhogy hatalmas csordáikkal nagy károkat okoztak a növénytermesztésből élő magyar gazdáknak.
Az országba betörő tatár horda pusztítása, annyira felfokozta a magyar nép és kunok közti ellentétet, hogy Kötöny kánt és családját meggyilkolták. A vezér halálhírét követően nemcsak hogy nem vették fel a harcot, hanem még az országot is elhagyták. Pontosan akkor, amikor a tatár veszedelem miatt szükség lett volna a szolgálataikra, ezzel védtelenül hagyva az országot az ellenséggel szemben.
IV. Béla 1246-ban újszövetséget kínált fel a kunoknak, melyet házasságkötéssel meg is pecsételtek. Erzsébetet a kun fejedelem, míg lányát Béla fia; V. István vette feleségül. Tatárjárás után az ország elnéptelenedése miatt, megszűntek az addigi problémák. A nomád állattartás immáron nem ütközött akadályba, s ezért megkezdődhetett az ország újjáépítése a kunok segítségével. Tizenharmadik század folyamán a keleti harcmodort képviselő nép kimagasló szereppel bírt a királyi hadseregben, mely által a politikai életben is jelentősen kivehették részüket. Később a feudális urak elleni harcokban gyakran támaszkodott segítségükre IV. László, aki szokásaikat is átvette. Sőt, a kun nép közül került ki udvartartásának nagy része is. Testőrei és elit egységei is a kunok voltak. Ezen, lépései miatt szokás a királyt Kun Lászlónak is nevezni. 1279-ben megalkották az I-II. Kun törvényeket, mellyel IV. László pontokba foglalta és szabályozta a kunok kiváltságait és közjogi helyzetét. Ezen törvények érvényben maradtak egészen az 1848-as törvénymódosításokig.
A király a következő területekre telepítette le őket:
- Duna-Tisza köze
- Maros és Körös köze
- Temes és Maros folyók vidéke
Ezeket a vidékeket a betelepülők nevére utalóan Kis és Nagykunságnak nevezte el.
A terület felosztásába a király nem szólt bele, hagyta, hogy egymás között végezzék ezt el. A peres ügyeiket szintén egymás között intézték, egyedül a nádor fennhatósága alá tartoztak, ezáltal autonómiát élveztek.
A rendi társadalom kialakulása is szervesen érintette őket, mivel megszűntek, felbomlottak a nemzetségi viszonyok. A közigazgatás és a bíráskodási jogot a székek vették át, melyek élén a kapitányok álltak. Ezen, szervezetek a vármegye rendszerétől független önálló közigazgatási egységként működtek. A kunok betelepülési folyamata a XV-XVI. századra fejeződött be.
Nyelvüket és műveltségüket átalakították, s ezáltal asszimilálódtak a környezetükben élőkkel. Kultúrájuk lassan átalakult, alkalmazkodva az új lakhelyeikhez. Szokásaikat, addigi életmódjukat úgy alakították, hogy megmaradjanak hagyományaiknál, ám azok ne zavarják az ott élőket. Korlátozták nomád állattartás mértékét a körülményekhez. A rideg állattartás a Hortobágyra korlátozódott, ahol azonban alkalmas volt a terület ott növénytermesztésbe kezdtek. A kézműipar is jelentős szerepet kapott életükben.
A magyarok életében történő események a kunság életében is nyomot hagytak. Török hadjáratoknak köszönhetően tovább folytatódott a föld pusztítása és számtalan földvár esett áldozatul a török erőknek. 1618-ban készített nádori oklevél 22 elnéptelenedett nagykunsági kun falvakról számol be. Az 1699-es kamarai összeírás 98 karcagi, és 30 kunmadarasi gazdát talált összesen. Rákóczi – szabadságharc idején a rakamazi birtokra menekült a még életben lévő kun lakosság, ezért elvesztették kiváltságukat. Mikor felismerték, hogy védelmüket csak a kunságon tudják, megtartani igyekeztek, visszatérni őseik földjére. Visszatelepülés után Karcagon már 130 család élt.
1745-ben Mária Terézia lehetőséget nyújtott számukra, hogy visszavásárolják a korábban gyakorolt kiváltságukat, de ezt ők segítség nélkül képtelenek voltak megtenni. Nemes Rácz Mihály vásárolta vissza kiváltságaikat és a földek nagy részét. Innentől fogva a kunok megszűntek különálló népként létezni, teljes mértékben beleolvadtak a magyarságba és annak szerves részét képezték és képzik mind a mai napig.
